Találtam egy írást...

Egyszer volt, hol nem volt - egy falu...

Az egyiptomi Luxort, akár Budapestet a Duna -a Nílus szeli ketté. A Keleti Part szokványos nagyváros - eltekintve a karnaki és luxori templomoktól, melyek megkopottságukban is fenségesen magaslanak ki a modern környezetből - merthogy' ezek a látványosságok a város turisták által látogatott részében állnak. A korzó mentén csillogó szállodák, üzletek, éttermek, kávézók - egyszóval az ide látogatók kényelmét - kíváncsiságát kiszolgáló építmények találhatók. Beljebb haladva a látogató szemével első látásra sokszor ijesztően zsúfolt, poros-piszkos utcák, olcsó motelok, étkezdék, a Bazár hosszú kígyója... Feje még csillogóan fényes - ez a turisták birodalma, farka azonban szemetes, bűzös, némi zöldséghulladékkal, szamár,- és lótrágyával, kéregetőkkel és legyekkel - ide a helyiek járnak...

A Nyugati Parton aztán egymást érik a látnivalók. A turistákat szállító buszokat vég nélkül ontja a műút, mely a kikötőtől halad hosszan, egyenesen, s a rendőrségi ellenőrzőpont kereszteződésében veszi hátára a buszkaravánokat. Első állomásuk mindjárt az út jobb oldalán két hatalmas, mállott szobor - III. Amenhotep fáraó kolosszusai. Innen továbbhaladva szinte alig van olyan helye a környéknek, ahol alaposabban szétnézve nem lenne valamiféle emlék a múltból. Az út hamarosan kettéágazik, s egyik ága jobbra kanyarodik - a kanyarral szemben, a dombok-hegyek oldalán, tarka házak állnak vidám összevisszaságban. Szinte végig követik a betonszalagot, egészen addig az elágazásig, mely a buszokat aztán Hatsepszut királynő templomához viszi.

Ez Qurna, az egyetlen falu a Nyugati Parton, ahová hétköznapi turista egyáltalában betévedhet.

Mert a falvakban amúgy nem gyakori vendég az idegen, tán csak ott, ahol turistalátványosság van a közelben. A fáraók, császárok, ókeresztények idejének évezredeket - századokat túlélt emlékei látszólag békében megférnek a szegényes házakkal, termőföldekkel, piszkos kis boltokkal és szamarakkal. A régészek azonban nem nézik jó szemmel a szomszédságot, mivel a falusiak nem sokra becsülik a műemlékeket. Malkatában, III. Amenhotep egykori palotájának elhagyott lelőhelyén nem is oly régen valaki takarmánynövényt vetett, kicsit távolabb, egy Ptolemaiosz-kori templomocska pilonmaradványára ruhaszárító kötelet feszítettek ki. Medinet Habu szomszédságában, Ptah kis kápolnájában a gafir cigarettapapírjai csillognak - gondosan pengevékonyra hajtogatva - a falak repedéseiben... És így tovább...

Az útkanyarulat után a falu és a műemlékek mintegy egymás tükörképeként terpeszkednek az út két oldalán. Qurna egy hatalmas, ókori sírmező tetején épült, a dombok lábánál a homokban, s a sziklák oldalában, jómódú tisztviselők végső nyughelyei rejtőznek. A sírok szája sötét pincelejáróként tátong a házak között vagy ásít a sziklafalban. Qurnet Muraiban, a falunak a kanyarba eső részében, a vasráccsal-lakattal lezárt sírok lejáratát a felszínig borítja a szemét. Egyszerű látogató soha nem mehet be ezekbe a kamrákba. Pár alabástrom-műhely - csiricsáré életképekkel telepingált falakkal - próbálja csalogatni a turistákat, más érdekesség nemigen akad. Továbbsétálva, közvetlen az út mellett a kőtörmelék alatt újabb sírok szájai sejlenek, beljebb a lankás homokdombokon rozzant vályogházak, soknak falán a Mekkai zarándoklat emlékei, olajfestékkel felkent repülők,hajók és mecsetek, messziről odalátni Hathor Ptolemaiosz-kori templomára...

S a hegyek lyuggatott oldalában a hol szabályos, négyszögű - hol kirágott, karéjos sírbejáratok, számlálhatatlanul. 

Volt, amelyikhez felmásztam, kőszája egyetlen hatalmas, befejezetlen aknát rejtett. Mások egymásba omolva szomorkodtak, kisebbfajta, dísztelen barlangokként, szeméttel és fekáliával a bendőjükben. Ha szerencsésebb voltam, találtam lezárt, festett sírt is, kopott, fakult, ám egykor biztosan ragyogó színű mennyezettel, kevés, szigetekben túlélő falfestménnyel. Voltak közöttük félkészek is, alig-sejtem, hajdan-vörös kontúrokkal a málladozó, sárga, szalmás falfelületen. Hiába nem volt bennük különleges látnivaló, nekem mégis izgalmasak voltak, s gyakran keltem fel hajnalban, hogy a dombokon sétáljak, eldugott, lezárt sírokat keresve. Ilyenkor korán ébredő falusiakba botlottam, akik beinvitáltak portájukra egy teára - kávéra vagy egy cigarettára. Ott üldögéltünk az ajtó melletti vesszőpadon és próbáltuk egymást megérteni - akkor még kicsit értettem és beszéltem is arabul. Ma már alig értek valamit s a hegyekben is tilos járni idegennek. A qurnai dombok lábánál, közvetlenül a gyalogút mellett kerítőfalat húztak, ami ugyan nem valami magas, mégis, szinte lehetetlen feltűnés nélkül átmászni rajta.

A Nemesek Sírjai közelében, egészen pontosan mögöttük, a kis murvás ösvény mellett állt Hasan, a kőfaragó háza, előtte nagy, ormótlan asztal, rajta szuvenírek. A nagyapám-korú férfi élesre köszörült csavarhúzóval faragta mészkőlapokra a nevesebb sírok jeleneteit, az eredetinél persze jóval rusztikusabb kivitelben. Háza alatt egy újbirodalmi sír rejtőzött, előkamrájában baromfik laktak s az odabent strázsáló, szinte a felismerhetetlenségig szétvert, bús Oziriszekről dróton csupasz villanykörte csüngött. A rövid folyosó végén az egykori sírkamrában aludt az öreg - mivel állítólag krónikus hörghuruttól szenvedett - jót tett neki a hűvös levegő. A kamrából még három-négy további sír nyílhatott, szájadékukat gondosan elrejtették, az egyiket egy nagy kő takarta, rajta a borotválkozótükör és a pamacs. A kamra mennyezete alól bálamadzagon lógott a házigazda ruhatára, a helység kőpadlóját piros szőnyeg borította. Recsegve szólt a rádió és Hasan arról mesélt, hamarosan lerombolják a házat s a kis boltot is a Nemesek Sírjai közelében, ahová ő maga is szállít. A 'szállítás' ez eseteben enyhe túlzás, mivel a bolt és a ház olyannyira egymás szomszédságában voltak, hogy a hátsó faluk összeért...

Majdnem ugyanitt állt névrokonának - a Ramesszeum ásatási csapata 'vízhordójának' - Hasannak a háza. A kissé együgyű, de vajszívű, szótlan, szomorú tekintetű munkásnak mindig volt egy kedves gesztusa az alatt az idő alatt, amíg bejártam rajzolni a lelőhelyre. A hideg téli délelőttökön teát és kávét hordott körbe zsebében meglepetés gyanánt mindig lapult egy lekváros kifli, némi cukorka vagy egy fonnyadt mandarin. Az apró figyelmességek sokszor közel életmentők voltak, mivel jómagam képes voltam szinte napokat étlen-szomjan tölteni álmaim templomában, hajnaltól napestig.

Egy nap Hasan makacsul ragaszkodott hozzá, menjek át vele a faluba. A templom második, viszonylag épen maradt termének átjárójából gyakran bambultam a tájat, az egykori hatalmas kapu évezredes kőkeretében a vidám, tarka házakat a hegyoldalon... 'Érdemes lenne egyszer ezt is lerajzolnod... Hamarosan nem lesz többé. Tudod mit, gyere velem, megmutatom, aztán megreggelizünk...'

Merthogy a látogatásra reggeliszünetben kerítettünk sort...

Meredek, kitaposott ösvény vezetett a kis közhöz, itt nem voltak igazi utcák, mint ahogy sehol máshol errefelé. Az alján egy pléhgarázsban Dexion-Salgó polcokon, faládákban tyúkok kotlottak, a friss tojást egy kerek szakajtóból árulta egy asszony, aki a földön ült a porban. Hasan családjának fedetlen, kétszintes, kék vályogháza majdnem a meredek tetején állt. A por mindent vastagon lepett, látszott, régóta nem lakják. Vesszőből kötözött asztal és pad, az asztalon egy piros Junoszty tévé, egy kamrában egy halom asztali edény, egy másikban egy hatalmas, ősrégi orosz hűtő, aminek nem volt dugója, a kábel vége csupaszon lógott. Összedobott fontjainkból Hasan két tojást, halkonzervet egy negyed, kissé száraz kenyeret, egy szem paradicsomot és egy piskótaszeletet kerített. A paradicsomot egy lavór zavaros vízben mostuk meg. Mégis királyi reggeli volt, s vendéglátóm utána felvitt az emeletre, hogy a panorámát is élvezhessem. A téli nap besütött a tetőtlen szobába. 'Itt laktak a szüleim' - mondta - s a fal mellett álló ruhásszekrényre és egy nagy zsákra bökött - 'ebben van a holmijuk, ők már elköltöztek az új faluba.' Kifeszítette a beszögelt zsalugátert, s széles mozdulattal kimutatott az ablakon. A kilátás csodálatos volt, az idő tiszta, Hasan piszkos ujja hegyénél látni lehetett a karnaki pilonokat, a másik oldalon Medinet Habu falait. Alattunk sötét gödrökként a sírok szájai, szemben a csodálatos Ramesszeum, a Hely amibe reménytelenül és viszonzatlanul szerelmes lettem. Túl a templomon a szántóföldek, mint egy foltozott, kopott zöld és barna szőnyeg.

'Látod, ezért is szerettünk itt élni. Jöttek ide a turisták, volt munka, volt üzlet... Ahogy mentek a Királyok Völgyébe, ahogy jöttek a Nemesek Sírjaihoz, Hatsepszut templomába, elhaladtak erre. Az új falu messze van. Arra nem jár turista... S munka sem nagyon lesz...'

Valóban, a qurnaiak látszólag egyhangú hétköznapjaiba talán csak a turistabuszok érkezése vitt valamiféle változatosságot. Ekkor mintegy varázsütésre előbukkantak a galabiyyájuk alól apró faragványokat, szoborfejeket, szkarabeuszokat elővarázsoló falusiak, legtöbbször egy-egy szuvenírkereskedő 'elővédjei', tinédzserek csapódtak kéretlen idegenvezetőként a kíváncsi látogatók mellé, mások csendőrként próbálták terelgetni az idegeneket, s meggyőzni őket arról, amerre ők akarnak menni, arra bizony tilos a járás... Apróságok szóródtak szét 'Madame', Madame' sikongatással, miközben a maguk készítette rongybabákat eladásra kínálva megszállták a csoportok nőtagjait, s néha, az eladási szándék nyomatékosítása végett - még a vendég ruháját is megcibálták...

Mégis, mennyivel finomabban voltak ők erőszakosak, mint a Suzanne-Mubarak falu suhancai, akiket egy botos öregember próbált fegyelmezni a telep mögötti elhagyott lelőhelyen, ahová egy Gabawiban élő angol vitt el. A 12-13 éves forma ifjoncok fröcsögő nyállal üvöltözték - 'Money, money' - holott jól ismerték Stant - s másztak a mozgó jármű szélvédőjére, próbálták felszakítani az ajtókat.

Qurna falu hosszan haldoklott... Lassan, módszeresen tették egyenlővé a földdel, apránként kihasítva belőle mindig egy újabb darabot...

Élők s holtak látszólag békés együttélésének a buldózerek vetettek véget. A műemlékek érdekében szólók megelégelték, hogy a falusiak beköltöznek az ódon sírkamrákba, tönkretéve a festett s faragott falakat, szükségben pénzzé téve mindazt, amit ott találtak. Sok ház tűzhelyének kövekkel eltorlaszolt, kormos nyílása, eltakart oldalkamrák, aknák rejtették a sírokat, ahonnan a szegény qurnaiak állítólag felhozták a leleteket, vagy darabokat véstek ki a falakból, a kövekből. Mindez már a múlt században elkezdődött s ki tudja, meddig folytatódott volna, ha a sírmező védelmében nem döntenek úgy, elpusztítják a falut.

A lakosok közül sokan az utolsó pillanatig helyükön maradtak...

2010 áprilisában már csak az a része áll Qurnának, mely a turistabuszokat a látnivalókhoz vezető műút kanyarulatában tarkállott a dombokon - Qurnet Murai. Ám ezek a házak is üresek. Innen lefelé haladva, amerre a szem ellát - egész az elágazásig mely a buszokat aztán Hatsepszut királynő templomához viszi - törmelékhalmok, szemétdombok, összetört bútorok jelzik az egykori házak helyét. Pár alabástrom-műhely maradt csak - az útelágazásnál - melyek csiricsáré életképekkel telepingált falaikkal fáradhatatlanul csalogatják a bámész látogatót...

Eltűnt Hasan, az öreg kőfaragó háza - helyén csak egy kék sitthalmot találtam, alatta immár háborítatlanul pihenhetett a sír. Egykori házigazdámat nem láttam többé, régi szomszédai azt mondják, elköltözött az új faluba, s onnan hordja áruját a Memnon-kolosszusok közelében lévő szuvenírboltba. Merthogy a Nemesek Sírjai lelőhely közelében lévő boltocska - melynek egyik fala szomszédos volt Hasan házával - is megsemmisült.

Eltűnt 'Szintén' Hasan, a szótlan, szomorú tekintetű ásatási munkás családjának háza - még szerencse, hogy a munkája megmaradt. Sokan azonban, akik a Qurna-közeli ásatásokon dolgoztak idényben, a költözéssel együtt elvesztették ezt a fajta kenyerüket.

S a lelőhelyek, melyek részben 'családokat tartottak el', vették el - átvitt értelemben - tán épp ugyanazon családok lakhelyeit...

Az utolsó házak - melyek a környéken a műemlékvédelem árnyékában sorsukra várnak, s melyekben még élnek családok - a Ramesszeum mögötti, két-három utcácskányi kis faluban állnak... Az itt lakók közül páran - ásatási munkásként vagy épp gafirként - a templomban teljesítenek szolgálatot.

Eltűntek a porták a dombok és a hegy határán, ahol hajnalban, megszakítva magános kóborlásomat, elköltöttem egy teát vagy egy kávét a kisöregekkel, s arról meséltem nekik, nálunk odahaza sem a hetedik mennyország'... Mégis megtanítottak arra, érjem be annyival, amennyi jutott, s próbáljak meg boldog lenni.

Köszönöm nekik, sikerült...

A lerombolt falu lakói egy újonnan épült faluba -Új-Qurnába - költöztek, túl a turistakaravánt a Királyok Völgye felé vezető műúton. A tiritarka vályogházak helyett - melyek között nem akadt két egyforma - sorházak épültek. Van bennük elektromos áram és folyóvíz, igaz, a legtöbb család csak szűken fér el, nem beszélve a haszonállatokról...

Emlékszem, Hasan, a munkás házának ablakából a szomszéd tetőre is rá lehetett látni - a tetőn egy csacsi állt, kötőféke lánccal egy autógumihoz rögzítve, előtte egy bála szálastakarmány...

Amikor arra jártam - bár magába a faluba nem vitt be a szívem - láttam, hogy épül a piactér, benépesülni látszik az iskola, s a laktanya kapuja melletti pavilonban kenyeret osztanak a rászorulóknak. Mégis azt hallom, lakói visszavágynak Qurnába, a faluba, ami mostanra ugyanúgy a Történet része, mint az alatta szundító sírmező és a kövek, melyeknek nevében el kellett pusztulnia.