Fegyelem... engedelmesség...

...kovácsom szerint ez volt Dzsingisz Kán 'jelmondata'... Mindig az eszembe jut, amikor a ló számomra olyan körülmények között tanúsít fegyelmet és engedelmességet, amikor arra abszolut' nem számítok...

Siheder koromban  még hasonlókat vertek a fejembe, hogy 'ha televan' a ló, előtte jól le kell futószárazni'... Ám én azóta nagyon megutáltam futószárazni, ilyen céllal meg főleg, persze könnyű volt nekem a mellem verni, míg elengedett lovakkal jártam terepre (egészen a legendés Ramszesz kontra szopóscsikó esetig), azóta inkább beengedem őket valami biztosan körbekerített, nagy placcra, hadd 'rúgják ki' magukat, esetleg megmutatom az ostort is - de van, hogy egyiket sem teszem, bízom a lovaimban és a jószerencsében.

Érdekes módon még sosem volt vele gondom, hogy 'tele vannak' a lovak, ez legfeljebb csak abban mutatozott, hogy a velőtlen villanypásztort - azaz az olyan zsinórt, amiben áram nem lakott - Ramszesz előszeretettel szaggatta, csak hogy a szomszédos rét füvéhez hozzáférjen. Mióta olyan karámban lakik, ahol van delej a vezetékben, nem fordult elő ilyesmi.

Sokszor csodálkoztam is, amikor előző nap felültem sétálni, vagy valami nagyon könnyű 'munkára', mert a lovak egy ideje már nem mentek, s Ramszesz halálos nyugalommal csinálta, amit kértem, majd másnap, szabadon engedve terepen, olyan erőmutatványokkal szórakoztatott, hogy elgondolkodtam rajta, micsoda energiák doglgoznak alattam, micsoda energiákat fog vissza a fegyelem, az engedelmesség. Sokszor meg is könnyeztem.

Az öreg szürke kevésbé ajándékozott meg ilyen érzésekkel, ő legfeljebb csak erősen húzott, vagy visongva dobálta a farát - vezetéklóként - ha a szokásosnál több energia szorult bele.

A jelenségre nem magyarázat a rideg,- félrideg tartás, ez ugyanis mág korántsem feltételezi azt, hogy a ló'le is mozogja magát' a nap folyamán jártában-keltében, bár az tény, hogy az istállózott lovak kapcsán gyakrabban hangzik el a 'tele van' közhely...

Számomra ismeretlen lovakkal kevésbé vagyok - felülve - bizalmas, pusztán azért, mert reflexek híján elég egy apró, hirtelen mozdulat, olyan, ami egy ép lovasnak meg sem kottyan, könnyen alattuk, a nyakukban vagy a földön találhatom magam, arról nem is beszélve, hogy komoly fájdalmat tudok okozni, ha a kezem vagy a lábam 'ottmarad'. El is szoktam mindig mondani, nem, nem a legújabb divathullámot meglovagolva dobtam el a zablát (bár mostanában párszor újra kézbe vettem ott, ahol kellett), hanem pont emiatt, hogy ha a kezem 'ottmarad'.

Ramszeszéket is - több hónapos pihenő után - először beengedtem a pályára Kecskeméten, ahol vendégeskedünk, volt is rodeó meg légibalett, bár a bemelegítés elég rendhagyó volt, a többhetes hó és sár után mindketten élvezettel hemperegtek a homokban, Ramszesz - megszámoltam - pontosan tizenöt alkalommal hengeredett fel a pálya különböző pontjain. Aki azután látta őket tombolni, mondta volna, 'ha televan' a ló, előtte jóóól lekell futószárazni' - nekem persze eszembe' se volt, egyből megbúboltam Ramszeszt, aki ekkor - az első alkalommal - még csaknem is feszengett, ám pár nap múlva már visszakérdezett, valóban vége van-e a téli pihenőnek, s valóban muszáj-e kényelmesen-kedvesen együttműködni a hátán ülővel. Durva persze nem volt, bele-beledagadt a bal kezembe, visszatartott és forgatta a szemét, ám hamar meg lehetett győzni, mind a kettőnknek kényelmesebb, ha enged.

Vendéglátónk szürkéjét, a Grizzlyt' már régen kinéztem magamnak, de sosem mertem megkérni, hadd üljek fel rá. Ugyanolyan bizalommal teli és barátságos, mint Ramszesz, néha úgy érzem, talán méginkább' - pedig utóbbit magam neveltem. Más-más személyiség a kettő, ha rájuk nézel, a szürkére mondanád, hogy igazi macsó', pedig nem, a kettő közül Ramszesz a macsó, a másik pedig akár Dwayne Johnson - csak éppp öltönyben, nyakkendőben. A lovak amott' sem igen dolgoztak a télen, elő is vettem először a két pónit - vagyis a pónit és a kislovat - s sebtiben fogyiklubot alakítottam belőlük, merthogy' mindkettőről legalább egy mázsa lemehetne' - ahogyan rólam is tíz-tizenöt kiló.

Aztán valamelyik nap gazdája megengedte, hogy felüljek a szürkére. Mióta megsérültem, másképp élem meg, amikor valaki felajánlja nekem a lovát, hogy üljek rá, lehet az edzés - amikor 'hivatalosan' ülök jól képzett, tanító-lovon, de lehet egy baráti lovazás-terepezés is,csapatosan - családosan, mint pl. legutóbb Gyurkáéknál. Nekem még a paralimpiára se' nagyon ajánlottak fel önként és dalolva lovat (tisztelet a kivételnek), mosolyogtam is keserűen, amikor magyar ló magyar tulajdonossal szlovákiai magyar versenyzőt segített (ugyan akkor én már teljesen hátat fordítottam a sportnak, s mindenféle köveket meg leleteket rajzoltam, de azért volt bennem irigység), s még ma is megmosolygom, hogy külföldön egy tulajdonosnak vagy tenyésztőnek ugyanolyan presztizs egy paralimpikont kilovasítani, mint egy épet'.

S ép(p) ezért szoktam néha meg is hatódni, amikor valaki megkérdezi, felülnék-e, vagy felajánlja, üljek fel... A szürke Dwayne Johnsonra már nagyon gyúrtam, a lelkesedés még nagyobb lett amikor első alkalommal vezettem fel a pályára, hogy elengedjem, 'hadd rúgja ki magát'... Mintha rugókon járna, jött ki a karámból, gülült a szeme, fújtatott, én meg azon tűnődtem, na', vajon megindul-e visssza a többiekhez (mert amikor a pónilányok vannak 'fent' a pályán, bizony lengeti a nyakát, kiabál, hogy elvittem a csajt')... Ramszesz rántott már el jó párszor, egy ideig pl. simán kisétált egyedül terepre, egy szál kötéllel és egy csomózott kötőfékkel - hogy aztán egy évvel később már úgy cipeljen vissza , hogy beleszólni ne lehessen, sőt, erős kezű, határozott, ép lovast is megszellőztessen a hosszúkötél' végén. Ez a ló azonban nemhogy' elrántani nem akart, amikor chaplinesen' csúszkálni-bukdácsolni kezdtem a sárban a vezetőszár végén, lelassított és ott totyogott mellettem, a végén meg is kellett kapaszkodnom a nyakába, el ne essek...

A pályán aztán robbant az energiabomba, azt hittem sose' nem fog megállni. A nagy, mackós test többet volt a levegőben, mint a homokon, nagyokat nyögött és visított, de abban a pillanatban, ahogy rászóltam, abbahagyta, s odajött, amerre mentem, jött utánam, s azokat az egyszerű dolgokat, amit én 'földi munkának' nevezek, mindet megcsinálta. Nagyon keveset értek a földi munkához, s keveset is csinálok, nálam ez megáll azon a szinten, hogy a ló szabadon megálljon-elinduljon amikor kérem, állva maradon, miközben fülét-farkát-lábát húzkodom, vagy épp a hasa alatt 'törpejárok', szóra jármódot vagy iramot váltson oda-vissza. A 'komoly' feladatokkal nem is próbálkozom, mert ott már egyre inkább fontos a megfelelő időzítés - s ez az, ami nekem nem megy. Ha a kellő pillanatben nem tudsz válaszolni, reagálni, megette a fene...

A szürke rendesen leizzadt - ahogy a pónilányok is rendszeresen -a nagy szőrkabát és a hájréteg alatt...

Következő alkalommal kihoztam rá a portugálnyerget meg a bosalt, s miután aznap már túl voltam Ramszeszen és Mütyürön, a csoffadt, sárga telivéren, gondoltam, lépésben felkéredzkedem a hátára. Kicsit aggódtam, vajon hogy fog megállni, míg felkapaszkodok rá, ám érdekes módon az, hogy elvinne vagy figurázna' alattam, nem fordult meg a fejemben. Higgadtabban jött ki, mint az első alkalommal, s megkötés-megfogás nélkül megvárta, míg kibontom a sörényét s megpucolom. Magamban jókat derültem az összerasztásodott' sörényen, régebben, még Csömörön volt egy lovásznak szavajárása - 'a patkány fonja össze éjjel'. Felnyergeltem, felkantároztam, sétáltam vele két kört, aztán betettem a hasa alá a felszállót.

Visszanézett, mi a fenét akarok...

Felálltam a felszállóra, ami megbillent a puha, nedves homokon, ha ne támaszkodom meg a lóba', leborulok...

Igazítok a felszállón... Fellépek, kicsit mozog a nyereg a gömbölyü hátán. Topog. Végig topog, míg rá nem ereszkedek. Ez nem is annyira rövid idő, nem úgy néz ki, mint amikor a hétköznapi lovas csak úgy egyszerűen 'felül'. Várja, hogy elrendeződjek', a háta nem mozdul, de ezt érzem, hogy a lábai még mindig dugattyúszerűen járnak. Elindul. Mintha egy léggömb tetején ülnék, könnyed és rugalmas, fújtat, mint a sárkány, az apró fülei hátrafelé állnak, a lábait úgy emelgeti, hogy ha kívülről látnám magunkat, tuti' elolvadnék a gyönyörűségtől.

Vajon egy dörrenés, egy kutyaugatás, egy szélroham elfújja-e a léggömböt a s@ggem alól?

Nem... Ez a ló legfeljebb megemeli a fejét és nagyokat horkant, néha kicsit megszaporázza a lépteit, de nem akar elvinni, se nem tekeri-csavarja magát. Pedig ez a ló hónapok óta nem 'dolgozik'...

Fegyelem, engedelmesség - jut az eszembe... Amit a fenekem alatt érzek, az (is) a jól képzett,együttműködő ló ismérve. Nagy ritkán Ramszeszen is megélem, de ismeretlen lovon méginkább' meglep. Hogy a ló bír a természetével, bír a felgyülemlett energiákkal, s ahelyett, hogy bohóckodna, megcipelne, vagy azt figyelné, mitől lehetne legkönnyebben megijedni, csak arra figyel, hogy mit fogok kérni. Sőt, egy idő után már várja is, hogy kérjek valamit. Az elején még nem tudom finoman megállítani, sem elfordítani, de át ez így van minden lónál, amire felülök. Én azzal szoktam megideologizálni, hogy azért, mert másképp működök, mint egy ép lovas, Gyurka pedig azt is hozzátette a jó múltkorjában, amikor Különc lován lovagoltam - hogy amelyik lovat csak a gazdája, a lovasa lovagol, annak eleinte nehéz megérteni a másik lovas kéréseit, jelzéseit. Éppen ezért - amikor sokan megfeddtek, hogy Ramszeszt nem tartom meg 'magamnak',hanem megy a tanulók alá is - azt mondtam, igen, kell hogy minél többféle lovas lovagolja, ép és sérült egyaránt, hiszen később az lesz a feladata, hogy többféle lovast is vigyen a hátán.

A szürke húsz perc, - félóra lépés után a szárnak már a legtapróbb felemelésére is megáll, ha már csak a nyakához ér, fordul, sőt, 'csizma nélkül', pusztán testsúlyra-kézre oldalazik', hátralép, fordul az eleje és a hátulja körül. El is pityeredem.

Már lépésben habos, gondolom, ügetek egy-egy kört, már csak hogy milyen', aztán ennyi elég lesz mára. A lendület meghozza a jókedvet, a szürke játékosan dobálja a fejét, lengeti a nyakát, a hallom, hogy suhog a farka a hátam mögött - de a háta nem mozdul... A kezemen egy dekát nem fog, egyet nem ránt, bár érzem, ha azt kérném, egy érintésre kiszaladna velem a világból. Kunkorodik a nyaka, lobog a sörénye, nagyokat horkant. Én meg csodálkozom magamon, hogy nem hogy nem tartok tőle, de még tetszik is. Hihetetlen biztonságot és bizalmat sugároz, épp csak hogy ki nem mondja - K...a jó kedvem van', de ne félj, nagyon vigyázok rád!' Ügetésből elsőre kicsit hosszabb a fékút, többször kell szólni, a másik kézre már elég csak felemelni a kezemet a szárakkal...

Aztán a szürke majd csak csodálkozik megint, amikor leszállok, mi a fene tart olyan sokáig. Még tekintget is hátra, de áll türelmesen, én meg már csak azért is tetűlassan ereszkedek le a homokba, hogy le ne forduljon a nyereg.

Biztosan jót röhög magában, hogy miért pityogtam a hátán - még szerencse, hogy senki sem látta...