Amikor Superman levetkőzik
Hogy jártam...
Elballagtam hétfőn a körzeti orvoshoz, sikerült összeszedni a vírust. Az egész arcom tele volt takonnyal, a gravitációnak megfelelően mindig az, amelyiken feküdtem, kicsit azért küzdöttem vele mert nem volt sok kedvem a szűk rendelőben ülni (Pest közeli falu, megosztott rendelés, zsúfolt, kis váró, szociológia-gyakorlatszámba megy néha a várakozás. Emberséges, kedves és a dolgát nagyon tudó asszisztens, birkatürelmű doktor.) A dombnak-fel mászásból jócskán marad sípolás még amikor sorra kerülök, akkor is. A doktor meghallgatja a koncertet, idén már egyszer megraktak antibiotikummal, szeretné elkerülni, marad a köptető, estére valami allergiagyógyszer és köhögéscsillapító, meg a Ventolin. Ilyet eddig nem kaptam, örülök is hogy nem az inhalátoros hörgőtágítókkal kell bohóckodni.
Miután az előző éjszakát végigköhögtem, látható eredmény nélkül, megváltás volt az a pár óra alvás, amit a gyógyszerek nyújtottak, viszont már reggel ötkor arra ébredtem, hogy bugyog a mellem, mint egy boszorkánykonyha üstje, s hétig folyamatosan köhögtem fel a tartalmát. Ki is fogyott minden, egy befújással, tiszta tüdővel, bebugyolált pofával kisétáltam az állatokhoz, elláttam mindenkit, kis köhörészés volt, mint amennyi általában szokott, az üdvözült mosoly még akkor is az arcomon ragyogott amikor nekiültem dolgozni. Mert hogy sikerült sípolás és spray nélkül megúszni az akciót.
Persze hogy korai volt az öröm, pár óra elteltével szinte folyamatosan kínzott a görcsös, száraz köhögés, a mellkasom beállt, mint egy páncél, csak pihegni tudtam, estére már a fejem és a hátam is megfájdult, az esti gyógyszerbevételig sikerült megúszni két befújással és egy, a szám elé kötött vizes kendővel. Rendben elaludtam, éjszaka felébredtem, felköhögtem egy fél cseresznyényit, ha már felkeltem, kiengedtem a kutyát (szobatisztaság-projekt van, ha a kertben kulázik-pisil, égig ér az extázis...), megvártam míg bejön, lefeküdtem, aludtam reggelig. Másnap kellett visszaballagnom a doktorhoz, tudtam, sok jó nem fog kisülni a dologból, mert ugyanaz a száraz köhögés folytatódott, de tettem a dolgom, gondoltam elég lesz a domb megmászásához befújni. Így is lett, meg is másztam, nem is vártam, nem fáztam sokat míg kinyitották a rendelőt.
Megmelegedtem, elücsörögtem, közben - rohadt ciki volt - csak pár mondatot tudtam váltani az ott ülőkkel (nemrég költöztünk ide, sokaknak még fura madár vagyok) - mert majd megfulladtam. Kezdtem magam kellemetlenül és egyben csehül is érezni, olyannyira, hogy amikor a második-harmadik nénike szeretett volna injekcióra hivatkozva bemenni előttünk, kifakadtam - ha minden injekció csak tíz perc , az plusz félóra... Pedig amúgy toleránsnak tartom magam. Bement a előttem lévő, bent volt vagy jó harminc perce már, amikor rosszul lettem, olyan hangosan sípolt a mellem, hogy a sarokban ülő is hallotta. A velem szembeni betegtárs - aki negyedórával ezelőtt még nyitogattatta' rám az ajtót, mert melege volt, de a kabátot nem vette volna le, indítványozta, vigyenek be, nem, mondtam, már tuti kijön, csak nem műtik meg ott helyben.Próbált meg a franc lassan, nyugodtan lélegezni, olyan feszült voltam majd' felrobbantam. Amikor izombetegségem lett, akkor lett a vesszőparipám, hogy ne lássák rajtam, ne lássanak gyengének, nos, ugyanezt éreztem. Én, a faszagyerek aki mindenkinek segítek, erős vagyok és úgy dolgozom mint egy pasas, a végén még itt fognak összeszedni.
Ez perceken belül meg is történt. Persze nehéz volt felállni és elindulni ennyi ülés után, ilyenkor az Óz Bádogembere Markó Iván hozzám képest. Jót káromkodtam volna legszívesebben, a kabátomat és a cuccaimat menet közben ledobtam valahol az orvosiban aztán felfeküdtem az ágyra, és immár harmadszor átkoztam magam, miért nem vetettem le az egyik ujjam körméről a géllakkot'... A tehetetlen dühtől még el is bőgtem magam, az asszisztens próbált megnyugtatni a pulzusommal a kezében, mondta, elég hogy a fulladás pörgeti a szívet, ne húzzam fel magam még jobban. Ha vicces kedvemben lettem volna, mondtam volna, az én alapból hatvanas' pulzusomat nehéz felkorbácsolni, de a kedvem sem volt vicces és a szívem is majd kiugrott. Kaptam egy vénást, jó negyedóra múlva már csak halk sípolás - szolíd bugyogással a végén, s hihetetlen fáradtság volt rajtam... Újabb negyedóra múlva felültem, majd bejöttek értem, konstatálták hogy jól vagyok, s az orvos megvizsgált. Sokat ötletelt, miközben a gyógyszerarzenált állította össze.
Hazasétáltam, lefeküdtem, sokáig aludtam. Párom hazajött, fordulhatott vissza a patikába, nem volt túl boldog, ahogyan attól sem, ahogy ott talált. Megint megkaptam 'ez azért van mert két végén égetem a gyertyát'... Hát, van benne valami, de én nem tudok másmilyen lenni... Mindig reklamál a 'hiperaktivitás' miatt de ha nem szeretne tuti nem vállal be maga mellé, főleg hogy ő meg pont az ellenkezője.
Elindult visszaszámlálósan a szteroid - kezdésnek mindjárt hat szem, az antibiotikum, a savlekötő, este köhögéscsillapító-szteroid kombó, reggel a köptető. Utóbbinak meg is van az eredménye, bár nagyon kellett rajta dolgozni, s jócskán marad is bent, ami aztán napközben minden köhögésnél fel-le jár valahol a mellem közepe táján, épp csak annyira hogy kellemetlenül csikizzen. Este hosszúnyakú pulcsi fel a szájamig, kimenetel előtt Ventolin, istentelen hideg van és a hó is esik, meg kellene ágyazni a lovaknak, mire felviszem a három szalmabálát a kis emelkedő, a gondos előkészületek ellenére is sipít a tüdőm, de legalább felköhögöm a gonosz kis gombócot, ami egész nap ide-oda gurult bennem. Megülök, aztán még átmegyek a szomszédhoz (ahol most az enyémnél is nagyobb baj van...), visszajövök, vacsorázom, megiszom egy sört, hiba volt, most várom, hogy bevehessem az esti bogyóimat.
Majd' szétvet a tehetetlen düh...S nem csak azért mert nem tudok mit kezdeni a helyzettel, hogy így látnak. Pár éve még napi több órát kirándultam, gyalogoltam a lovakkal, lovasokkal, télen-nyáron, volt, hogy belecsúsztam a jeges pocsolyába, patakba, megszárítkoztam, aztán tovább mentem. Gyakran nem ültem fel gyönyörködtem a lovakban ahogyan szabadon mozognak mellettem, aztán volt, hogy egyiküket felnyergeltem, hogy ha elfáradok, hazavigyen. De ritkán fáradtam el. Aztán valami eltört, egyre nehezebben ment, egyre nehezebb lett a levegővétel, de csak annyi, hogy hamar kifulladtam, néha meg kellett állni pihenni. Magamhoz képest éreztem a törést, sokan azt hiszem, örülnének,ha annyit csinálnának egy nap amennyit én, de nem sokan örülnek, annál többen mondják hogy ez sok.
Én magam is elkezdtem aztán érezni, amikor az illatos fenyőerdők tájáról Pest szélére költöztek a lovak, s velük mi is. A nagy melegben, tűző napon ácsorgással, talpalással járó munka már megviselt, ekkor kezdtem köhécselni, nagy melegben, párás időben vagy porban komolyan fulladni is. Nem mondtam én csak a hozzám legközelebb állóknak, hogy valami nem kóser, amúgy sem nyúzom a lovaimat sem 30 fok felett, állatkínzásnak tartom, így alig dolgoztam nyáron.
Ennek két-három éve. Télen jöttek az első sípolós-köhögős hónapok, ekkor már elmerészkedtem orvoshoz, de a légzésfunkciós vizsgálat semmit sem talált. A pollenekre és szénára-szalmára való tekintettel egy orrspray-vel fegyverzett fel a derék doktor. Én naiv meg az izombetegségre fogtam a hamar elfáradást, a levegőért kapkodást, azt, hogy egyre többször félretettem a biciklit, ami valaha a végtelen szabadságot jelentette, s egyre inkább rövidültek majd elmaradtak a nagy kirándulások, csatangolások.
Aztán eljött ez a tél ebben a dimbes-dombos faluban, ahol nagyon szeretek élni, s ahol szerencsére mindig akad segítség, barát a bajban. A nyár köhécselős volt, de nem komoly, csak a szokásos, az első pár kemény hideg nap már meggyötört, pár hete pedig már azon kellett ötletelni, hogyan lehet befulladás nélkül megúszni a reggeli meg az esti kimeneteleket (hát így találtam végül ide is), aztán jött hozzá a vírus, s tegnap ott találtam magam tűvel a karomban a rendelőben. Hiába kértem én annak idején, vizsgálják ki rendesen, s javasoljanak rá 'túlélési technikákat' mert az én munkám 'szabadtérre és négy évszakra szól', nem nagyon vettek komolyan, elvégre van alapbetegségem, ami télen valóban fájdalmassá és chaplinivé teszi a mozgást, s minden harántcsíkolt izmot érint. Kíváncsi vagyok, ha a vírusok kiöltöznek belőlem, hogyan lesz tovább... Egy biztos, az, hogy valakinek van egy alapbetegsége, attól sajnos még lehet mellette más is...
Panaszoltam az állatorvos-barátnőmnek, hótt' ciki, engem nem szoktak így 'összeszedni', inkább én másokat, olyan ez, mint amikor Supermant meglátják a szuperhős-kosztümje nélkül. Mire az én örökké mosolygós doktornőm így felelt. 'Ugyan már, néha le kell venni, s ki kell mosni...' :-) Erre nem lehetett mást, csak nevetni.
Remélem, hamar megszárad...