A díjlovagló frakk története...

Egyszer majd írok könyvet. 

Nem is egyet, egyből hármat, egymás után. Majd akkor, ha a mindennapi túlélésen kívül marad rá időm... Azokon a napokon írok bele, amikor épp marad. Ahogyan ma is. Amiben ez a fejezet lesz, annak az lesz a címe, hogy

'Volt egyszer egy misszióm - volt egyszer egy Olimpiám'...

Nekem jó darabig még akkor sem volt sem lovam, sem versenyruhám, amikor már rég' minősültem a Paralimpiára. Egyedül nyergem meg kantárom volt kezdettől rendes, azt vittem magammal versenyről versenyre, s tettem arra a lóra, ami éppen jutott. Egy gyönyörű, vörösesbarna Brandt-nyereg volt, mindenféle extrák, nagy támaszok nélkül, s egy, színben tökéletesen hozzáillő Stübben kantár. Utóbbi a véletlen szerencsének köszönhetően került hozzám. A Verseny utcai bolhapiacon szúrta ki édesanyám, nem volt kérdés, hogy megvesszük, hisz 'normális' körülmények között álmodni sem mertem volna ilyesmiről. Azaz - boltban nem tudtam volna megfizetni.

Az első 'versenyzakómat' és a frakkot az egykori Gólya áruházból zsákmányoltam, a Nagymező utcából. Az üzlet sajátos keveréke volt a turkálónak, bizományinak és ruházati boltnak. A vámon fennakadt szuperminőségű daraboktól a csináltatott alkalmi viseleteken át a használt ruháig, lakástextil, nipp-csecsebecse, táska, cipő, a KisGólyában gyerekholmi, sok minden akadt. Egy kevésbé ronda, fekete bársonyzakó volt az első zsákmány, egy méteráruboltból került rá címer, széles, nemzetiszínű szalagból karszalag. Mindkettőt gondos kézzel, aprólékos munkával öltögettem, s persze rohadtul bosszantott, ha két öltés nem lett egyforma. A címer végül nem a zakó 'szíve' fölé, hanem a karszalagra került, s az egészet tépőzárral lehetett rögzíteni a bal felkaromon. Felvéve kissé szabadságharcosan nézett ki.

Jöttek az első eredmények, szedett-vedett ruhában, pár számmal nagyobb rendőrcsizmában, fehér férfiingben és férfi nyakkendőben, nadrágom volt egyedül "lovas". A kelet-európai régió első fecskéi nem sokban különböztek tőlem akkoriban, volt, aki ütött-kopott, fekete ortopéd cipőjéhez viselt kölcsön lábszárvédőt, a másikon lógott a kölcsönkapott, fehér, térdbőrös nadrág. Mégis örültünk egymásnak, s a rendezőség, a nemzetközi szövetség mindent megtett, hogy jól érezzük magunkat és a tudásunk legjavát adjuk. Erős, közepes lovastudással bármire felültem, 'ami nem ölt meg', azaz nem volt sem túl rebbenékeny, sem rosszindulatú, s mentes volt a rossz szokásoktól, s így megfelelt egy magamfajta, mind a négy végtagján épphogy' egy picit hibádzó lovasnak.

Később került a Gólyából egy kissé kopott és erősen molyirtószagú zenekari frakk, ami elsőre alkalmasnak tetszett az irigyelt nyugat-európai sporttársakhoz hasonlítani, persze nem úgy gombolódott, mint a díjlovagló frakk, s az a kis sárga textilszárnyacska is hibádzott a derekáról. Így végül soha nem került bevetésre, hosszú ideig árválkodott egy fogason, majd fillérekért megváltam tőle... Akkorra Varsóban, Prágában már megtapasztaltam franciát, németet, később dánt és belgát is - mellettük mi, 'keletiek', a legnagyobb igyekezetünk és szorgalmunk ellenére is, szegény rokonnak tűntünk. Hát, amikor még a lovaikat is magukkal hozták...

Már a melegítőpályán elszállt minden önbizalmam. Egy francia versenyzőtársam, José Letartre (aki azóta stabilan a világ élvonalába tartozik, s mellesleg épek között, ugróban is szálldos a föld felett, métertől 'egész egyharmincig') pátyolgatott rendszeresen, próbált lelket önteni belém válogatott tréfákkal, mert bizony sokszor nagyon-nagyon kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam... A kvóta azért csendben hízott, mert önbizalom és egzisztencia-hiány ide vagy oda, csak megcsipkedtem rendre a nyugatiak' bokáját, mint a pulikutya. Ha éppen nem hozták el a versenyre hiperszuper, méregdrága díjlovaikat, többnyire borítékolhattam magamnak az első öt hely valamelyikét.

Már kvótám volt, amikor Németországban végre beszabadulhattam egy lovasbizományiba, s ott aztán televásároltam magam versenyruhával. Attól kezdve Pikeur zakóban feszítettem a lovon. Ami változatlanul nem volt a sajátom, meg is jegyezte az egyik német lovas (aki később miattam szorult ki a válogatottból), hogy lehet, hogy nyakunkon az olimpia, s engem versenyről versenyre más lóval látnak? Jött az óvás, a kérdés - talán hibádznak a felkészülés feltételei?

Hát, azok bizony erősen hibádztak... De a sértődött Schricker (egy német kollégám a történtek után ráragasztotta a Schricker-Ficker nevet) már nem vehette el a kvótámat, napról napra közelebb került az olimpia...

Az olimpiai formaruhát mindenkire egyénileg szabták. A sorozatos próbáknak, egyeztetéseknek köszönhetően itt nem fordulhatott elő olyan malőr, mint a sportruházatnál, ahol nem mindig sikerült a saját méretünkben megkapni a darabokat. Volt például egy nagyon klassz, szélálló, zöld melegítő, amit Wolfgang edző kollégám viselt már az előbb említett németországi versenyen. Ő lovasított ki, ő készített fel, ő szállásolt el, látott el a versenyt megelőző hetekben. Teljes joggal és mellszélességgel viselhette büszkén a magyar címert a szíve fölött. A pici, finom, amúgy nem direkt fricskát a magyarok észre sem vették, itthon még mindig nem volt kérdés a kilovasításom. Azaz senki sem vette komolyan. Wolle' 185 cm magas és 100 kg volt, rá pontosan illett a melegítő.

Az aktuális formaruhát egy 'Creation Vargas' nevű divatcég tervezte. A szabóműhely a VIII. kerületben volt, a nem túl jó hírű Népszínház utcában. Én a méretvételezés és a próbák végére maradtam, Nikivel, a látássérült cselgáncsozó lánnyal. Alig bírtam leereszkedni a pincébe... Ági, a szabónő nagyon kedves volt, s még azon sem lepődött meg, hogy a divattal, öltözködéssel mit sem törődőként, fogalmam sincs róla, hogy miből 'hányast' hordok.

A ruha nagyon szép volt, szolid, törtfehér, kissé áttetsző anyagból, lehelletfinom mintával a ruha vagy szoknya alján. Az egyberészes' ruha vagy szoknya az én esetemben egyből nadrággá alakult, nem szerettem volna, ha a lábamon csúfoskodó sínek kivillannak a ruha alól. A nacihoz ujjatlan, a mellénél kicsit ráncolt felső dukált, amilyen amúgy a nagyjából térdig érő ruha felső része is volt. Akkor még elég tekintélyes, barnára sült deltámmal és karommal eléggé kontrasztos volt a finom, világos ruha, ennek ellenére nagyon tetszett.

Az 'ép lábúaknak' magas sarkú cipő járt a formaruhához, én hetekig vadásztam lábbelire, cipőboltról sportboltra kajtatva anyámmal, mire sikerült találni egy viszonylag visszafogott, Sketchers sportcipőt. Fehér, hímzett selyemvirágokkal, azon kívül, hogy valahol megjelenj benne, semmi másra nem igazán praktikus. Két számmal nagyobbat kellett venni belőle, hogy beleférjenek a sínek.

Hol is álltunk meg a ruhánál?!

Ági az első alkalommal levette a méreteinket, megmutatta az ép olimpikonok már kész vagy készülő ruháit, az anyagokat, a zakót,a vicces kis táskát, ami a lányoknak még járt az öltözethez. Niki volt az első, én utána következtem, s míg Ági méregetett, a díjlovaglás iránt érdeklődött. Mint a legtöbb laikus nézőnek, neki is az elegáns, cilinderes-frakkos urak-hölgyek ugrottak be', meg is jegyezte:

- Nagyon szép lehetsz, amikor fel vagy öltözve. Neked is van olyan fekete frakkod meg kalapod'?!

- Nem, nekem nincsen.

Volt aztán nagy csend, azután pár mondat, amiből kiderült, miért nincsen sem frakkom, sem a méltó olimpiai szerepléshez megfelelő lovam.

A mai díjlovasok gondolom, most mosolyognak, mert egy frakkot megvenni számukra nem nagy tétel, sőt, abban az időben, tizenhat évvel ezelőtt sem lett volna az... Nekem viszont csak álom volt az edzőm által sokat emlegetett 'igazi, bőrbetétes' frakk. Bőrbetét azért volt a szárnyak belső oldalán, hogy ne lobogjanak, a bőr súlya tartotta őket a helyükön.

- Szeretnél egyet? Szívesem megvarrom neked!

Megint volt nagy csend, csak a centi surrogott talán, meg a szabónő keze a ceruzával, a papíron.

- Alkalmi ruhákat is varrunk, csináltunk már ilyet is. Az anyagot segítek kiválasztani. Olyat varrok, amilyet szeretnél.

Én ültem és ültömben pityogtam. Ági megölelt hogy ne sírjak. Miatta sírtam elsősorban, a gesztus miatt, másodsorban pedig azért, mert ahogy közeledett felém az olimpia, annál inkább vált egyre szürreálisabbá az én történetem.

Egész sötétkék, majdnem fekete anyagot választottam, a hajtókán és a galléron és a derékon pedig lilát. Kicsit bennem volt, hogy azért sem leszek olyan, mint a többiek, ilyen csak nekem lesz az egész mezőnyben. Az biztos, hogy ilyen szeretettel senkinek sem varrtak még versenyruhát, amíg világ a világ... Szerintem azóta sem. A frakk ezüstszínű gombokat kapott, melyeket stilizált rózsa díszített. A címert ráhímezték a bal ujjára, oda, ahol egyébként a karszalaggal szoktam hordani...

Na jó', a bőrbetét hibádzott, de azt hiszem, senki nem fog meglepődni, ha kijelentem - engem ez érdekelt a legkevésbé.

Onnantól kezdve, ha a formaruhát mentem próbálni, mindig próbáltam mellé a frakkot is. A teázgatós-beszélgetős ruhapróbák nagyon kellemesen teltek, igazából kicsit szomorú is voltam, amikor eljött az utolsó. A formaruha és a frakk egy-egy vajszínű védőhuzatban vártak új gazdájukra, azaz rám. Ági elégedetten mosolyogva állapította meg, mind a kettő jó lett és jól is áll. A formaruha mellé felvettem a cipőt is, s mentem benne pár métert oda-vissza, meg pár lépcsőt le-fel, hogy nem csípi-e be a nadrág szárát az istenverte műanyag sín. Nem csípte be, ki sem látszott. Még magam is szépnek és nőiesnek éreztem magam, aki számára nem sokat jelentett nőnek lenni, s aki, egy bumfordi, szemüveges, gömbölyűarcú' kislány emlékével a fejében, a mai napig rondának tartja magát. Hát, amikor még a frakkot felvettem, akkor még a könnyem is kicsordult. Boldogságomat látva, s persze azt is, hogy jó a frakk, Ági megölelt, s azt mondta, reméli, sok örömem lesz benne, amikor majd viselem. Minden jót kívánt az olimpiát illetően, aztán elfogytak a szavak, elcsomagolódtak a ruhák, a fogasokba akasztva az ujjamat átvetettem őket a vállamon s hazasétáltam.

Mesteremnek persze nem nagyon tetszett, hogy nem a szokványos, hagyományos frakkot kértem, de hát én másban is sokszor eltértem a fennkölt díjlovaglás hagyományaitól. A szabadon választott feladatsor - azaz a Zenés Kűr - zenéjét például csak a legvégső esetben engedtem megnyirbálni, az előre megírt programhoz igazítani. Ha valamit hallottam s megtetszett, s időben is kijött az előírt négy perc - négy és fél perc közé, én igazítottam feladatsort a zenéhez. Talán onnan is maradt vissza ez a szokásom, hogy versenyzői pályám legelején - saját lovam nem lévén - az utolsó versenyszámban, a Zenés Kűrben egy valami adott biztos támpontot - a zene. Unásig hallgattam a kazettára, később CD-re körbe-körbe felvett három-négy zeneszámot, kerestem bennük a kapaszkodókat, felütéseket, csendülést, dob dörrenését, hegedűsírás hullámait. Betéve tudtam, hogyan jönnek sorban, egymás után a hangok, úgy, ahogyan a diák tudja egy kötelezően betanult vers sorait. Aztán, amikor az első versenynapon megkaptam a lovat, feltettem a zenét a fejemre, s próbálgattam hozzá a mozgást, négyszögbe lépve a betűket, s ha szerencsém volt, össze is állt valamiféle kép a fejemben. A többiekkel szemben, akik ismerték a lovukat, lehetett az akár a sajátjuk, akár csak rendszeresen lovagoltak rajta, nem kis hátrányt, egyben istenkísértést jelentett improvizálni. Így ebben a versenyszámban még nagyobb sikernek éltem meg, ha jó százalékot kaptam.

Egy időre aztán elfogadtam, hogy 'összevágott' zenével induljak, Mannheimben azonban újra improvizáltam, a legutolsó alkalommal, Prágában, szintén.

Nemrégiben tartottunk egy 'lovas hetet' a nálunk segédkező lovas gyerekeknek, kamaszoknak. Az utolsó előtti napon azt a feladatot kapták, hogy találjanak ki számomra valamiféle próbát, olyat, amiből akár viccesen jövök ki, de nem olyat, ami teljesíthetetlen. A lányok, fejüket összedugva, Zenés Kűrt kértek a zsebkendőnyi, alig 20x15 méteres 'pályán', ahol akkor még homok sem volt, de legalább már a göröngyöket, gödröket elegyengette a gép. Hátasomnak a nyolcmázsás hidegvérű, Márga lett kijelölve, s természetesen az alkalomhoz illően fel is kellett öltözni. Akkor újra előkerült a frakk...

A nem túl elegáns, se nem túl pontos, ámde annál vidámabbra sikeredett bemutató aláfestő zenéje, Rostás Szabika 'Csepereg az eső' című száma, az egyik lányzó kezében tartott mobiltelefonról szólt. Addig életemben nem hallottam. Úgy nevettem, majd' lefordultam a nyeregből. Amúgy is kevésbé ültem benne biztosan, mert az átkozott kis boszorkányok kérték a díjlovagló nyerget is a produkcióhoz.

Még szerencse - gondoltam - hogy számomra megszokott dolog ez a fajta rögtönzés.

A dicstelen olimpiai szereplés utáni évben EB-t rendezett Magyarország. Még elindultam, akkor már egy valamivel rátermettebb, alkalmasabb lóval, de még mindig foghíjas hátországból. Mesterem gondoskodott 'rendes' versenyruháról, s a nyeregalátétek sarkába sem kellett többé felvarrnom sem a trikolort, sem a magyar címert. Laci bácsi, aki akkor kistafírozott, legalább olyan szeretettel, figyelemmel vett körül, öltöztetett, dajkálgatott, mint Ági, a szabónő. Laci bácsitól igazi, bőrbetétes frakkot kaptam. Nem volt alkalmam sokat hordani, 2005-ben, Prága után, búcsút mondtam a versenynégyszögnek. Nem volt nehéz.

Évekkel később, amikor pénzre volt szükségem, szépen, apránként eladtam minden holmimat, a nyerget a kantárral, a csizmát, a ruháimat, s amikor már végleg a végét jártam, a lovat, a lovakat is. A bőrbetétes frakkot potom pénzért vette megy egy amatőr sportlovas, akiről később kiderült, igen tehetős, s amikor ezt megtudtam, emlékezve rá, hogy még alkudni is próbált, kicsit elszontyolodtam. Azóta öbbször is gondoltam rá, hogy megkerítsem és visszavásároljam a frakkot, a nyerget és a kantárt, de nem került rá sor.

Laci bácsi már nem él... A Népszínház utcai szabóműhely sem létezik már réges-régen. Évekkel az olimpia után arra jártam, az eszembe' volt Ági, gondoltam, megkeresem. Felirat, cégtábla már akkor sem volt sem az ajtón, sem a koszos téglafalon, amikor még próbálni jártam oda, s addigra üresen, elhagyottan állt. A környéken lakókat kivéve talán senki sem tudja, mi lett a sorsa. A frakk, ami megjárta az athéni Paralimpiát, most itt lóg a szekrényajtón, valami pakolás kapcsán került a kezembe.

El is teszem...